13. Hajsza a kórházban

A maszk, amit itt minden beteg, allergiás és paranoiás ember visel. Én, ebben az olcsó változatban, személy szerint, megfulladok.

Történt ugyanis, hogy az emésztőszerveim ellenem fordultak, és ennek három életerős manifesztuma volt. Egyszer még Magyarországon, közvetlenül a kiköltözésünk előtt. Még utoljára meglátogatott egy horvát barátnőm, akivel balkáni szarkazmusunkban dagonyázva zabáltuk az ananászt, és ittuk rá a sört, mikor fájni kezdett a derekam. Ráittam a benyomásra még egy-két pohárral, de lassan az egész hátam sajgott. Erre a megbízhatóan erősödő tompa fájdalomra nemet mondott a kifejezőkészségem, úgyhogy legalább fél órámba tellett a felismerés, hogy a nyakamig sugározva úgy görcsöl a gyomrom, hogy nem értem, amit Nina beszél, nem látok el a sörökig és lassan szeretnék lefordulni erről a kurva székről is, hogy átadjam magam a halálnak. Mivel első stádiumában inkább volt ez elviselhetetlenül kellemetlen, mint fájdalmas, egy árva szót ki nem nyögve kínlódtam végig, amíg Nina belefáradt a sörébe, és elment. Aztán négykézláb kúsztam be az ágyba, és könnyeket hullatva szűköltem végig az elkövetkezendő két órát. Nobu térdepelt mellettem a parkettán, szorongatta a kezem rémüldözve, mikor egy-egy erősebb görcstől a hangom is elakadt.

- Felhívom a mentőket, jó? – bukott ki belőle a japán.

Felsóhajtottam volna, hogy az lehetetlen. Az lehetetlen, hogy felhívod ezeket, és kijönnek, és megharagszanak rám, ahogy megharagudtak arra fennakadt szemű, bódult hajléktalanra, meg a barátom fuldokló barátnőjére, az lehetetlen, hogy kijönnek hiába, de azért csak bevisznek, miközben még út közben felvesznek öt másik embert, és hányingerem lesz az ablaktalan kocsiban, és aztán az egész éjjelt a sürgősségin töltöm várakozva, mert hátra sorolnak, magyarázom a naivitásod, és a kemény műanyag székről görnyedezve várom meg, amíg ez a szar elmúlik, majd érintetlenül kisétálok veled, vissza a hajnali Budapest hideg utcáira, és megpróbálom elfelejteni a sörben fermentálódó ananászt. Az lehetetlen – szerettem volna mondani neki, de hát képtelen voltam beszélni.

-          Ez itt nem szokás. – nyögtem ki helyette. És ebben maradtunk.

A fájdalom valahogy elmúlt néhány óra alatt, és soha többé nem jött elő a novemberi családi találkozóig, ahol az egész szűk japán és magyar családom egyesítését ünnepelte egy szemérmetlenül drága és gyönyörű ebéd fölött.

A családegyesítés még gondtalan pillanata

Tálalás

Látszik, hogy fáj? Nem? Pedig itt már majd megdöglöttem.

A dolog egészen hasonlóan kezdődött, mint az előző esetben, de mivel azt már elfelejtettem, ismét elmulasztottam felismerni az intő jeleket, és mikor már a vállamig görcsölt a hátam, gyanakvóan ugyan, de még határozottan kanalaztam be a kínai édes mandula pudingot és a datolyaszilvás fagylaltot. Tévedtem. Nem azt éreztem, hogy túl sokat ettem, hanem azt, hogy kiszakad a gyomorfalam. Szoros volt a program, nem volt időm felölelni, és a maga teljességében hódolni a jelennek, így modorosan vicsorogva zabáltam fel mind a tízféle felkínált gyógyszert, hátha valamelyik segít. Valamelyik segített, így néhány órával később Asakusában már csak így néztem ki.

Innentől kezdve nem volt visszaút. A gyomrom magától értetődően utasított el mindent, ami nem rizslabda. De pár nappal később a felejtés és a jóhiszeműség végzetes csapdájában elfogyasztott dús és omlós yuuba fánk és egy szem aszalt datolyaszilva után, Kiotóban, a császári palota előtt fatális döntést hoztam. Az ősz tündöklő színeiben haldokló japán kert és a Heian-kori paravánok sem vehetik fel a versenyt a vendégház fenyőszagú budijával, ahol szeretném az egész gyomromat kihányni, hogy soha többé ne fájhasson. Beültem egy taxiba, és hazahajtattam. Én. Kiotóban. Kiotó szépséges közepéről. Dugó volt, ez az istenverte dugó még itt is, úgy szorítottam a karom, mintha a csontot akartam volna kitépni belőle. Csak ne a kocsiban, gondoltam, csak ne itt hányjam el magam. 

De kibírtam a fél órás veszteglést, kibírtam a hotelig, ahol életem egyik legrettenetesebb délutánját töltöttem végül el.

Na például, hogy mit lehet ősszel Kiotóban kihagyni

Itt Japánban kétféle egészségügyi intézmény van, a klinika és a kórház. Rendelő az nincs. Ha megfáztál, ha romlott osztrigát ettél, és ha agyvérzésed volt, kórházba mész, amit ideális esetben, tehát ha magadtól sétálsz be, és nem visznek, te választasz ki. Mikor Nobu édesanyjának megfájdult a csuklója kórházba ment. Halpofával vettem tudomásul, bár lelki szemöldököm egy percre homlokközépig szaladt. De hát itt ez már csak így szokás, ha akad egy probléma, azt megoldják. Mivel a drogériákban található fájdalomcsillapítók a magyarok hatóanyagának nagyjából nyolcadát-tizedét tartalmazzák (és én eleinte nem értettem, miért fáj a fejem még órákig), ha hatékony gyógyszerre van szükséged, azt csak receptre kapod meg. A receptet pedig a kórházban az orvostól szerzed. Így lett a fehér bor mellett a flektor és a xanax a két legfontosabb importcikkem.

Nobu családjának két heti szelíd erőszakába tellett, hogy meggyőzzenek, menjek el az orvoshoz. Nem győztek meg, de csak bevágtak a kocsiba, és elvittek. Egy szép novemberi szombat délelőtt volt. Szombatonként tizenegyig vesznek fel betegeket.

- Odamegyünk fél 10-re. – szólt Nobu.
- Fél 11-re megyek. – jelentettem ki én, bízván abban, hogy így esélyem sem lesz sorra kerülni. Akkor még nem tudtam, mivel is állok én itt szemben. 

Odamentünk hát fél 11-re. Tömegre számítottam, de csak néhányan ültek a váróteremben. Azt mondják hétköznap vannak sokan, a nyugdíjasok miatt. Mikor megjöttünk egy fiatal nővér vette fel az adataimat. Ahogy Nobu elsorolta a tüneteimet, a nővér oly együttérzően bólogatott, hogy a lelkem legmélyéig éreztem, hogy szán.

A japán kórház a kapitalizmus orma, és a bürokrácia mélye. Készítettek is nekem rögtön egy klubkártyát, ezúttal, ha bármi bajom van, idejövök, és a színes lufikkal identifikálom magam kisebb papírmunkára redukálva a nagy papírmunkát. A nővér előre bocsánatot kért a megvárakoztatásért, majd utamra engedett. A francba, akkor a listán vagyok. – gondoltam nagyon mérgesen, és levetettem magam az egyik székre a recepciós pultok előtt.

Olyan jó új vízum képem van, rögtön fel is ragasztottam.

A pultok falán, pontosan az orrom előtt, a kórházban dolgozó orvosok rövid bemutatkozása lógott. Az egyik szereti a sushit, a másik meg a kutyáját. Kedvenc étele a hús. Sok ember bemutatkozását hallgatom végig. Úgyhogy mostanában érdekelni kezdett, ki hogyan definiálja magát három mondatban. Ahogy néztem ezeket a rajzokkal illusztrált fecniket, vállból vágott pofán Japán. Szerettem volna tovább vizsgálni a jelenséget, de nem telt el két perc, és behívtak.

Csak most jöttem. – förmedtem rá Nobura, jobb híján, mert még mindig mérges voltam, hogy elvonszoltak ide. Nobu józanul és mosolyogva tűrt. 

- Akkor is te jössz.

Bementünk a rendelőbe. Nobu a balomon, Nobu édesanyja a jobbon, én delegációval érkeztem, itt aztán lesz tanú, fordító, nyelvi lektor, meg amit akarnak. Valami ilyesmit gondolhatott az orvos is, aki fehér maszkban, erőltetett lárva arccal ült a számítógépe előtt. Amíg Nobu vele tárgyalt, én megvilágosodtam. Ő volt jobbra, ő szereti a yaki nikut. A yaki niku, szó szerint sült hús, vékony disznó- és marhahús szeletek válogatása. A húst nyersen hozzák ki, és az asztalnál magadnak sütöd meg. Egyszer ettem yaki nikut, és a mai napig a számban érzem annak az egyetlen alkalomnak a masszív, zsíros, szúrós mellékízű, összerághatatlan húscafatait, amiket az előző főnököm úgy falt, mint egy bengáli tigris. Nézem az orvos egyébként szép arcát, és elképzelem, ahogy ugyanazzal a szigorral rágja a marhanyelvet, amivel ezt a helyiséget uralja. Jobb lett volna ahhoz a nagydarab, kutyáshoz kerülni.

Szerinte nem lesz itt komoly probléma, de csinálnak egy CT-t, az mindent kimutat. – fordult felém Nobu. Próbáltam feldolgozni ezt a két információt. De nem ment. Mégiscsak Magyarországon szocializálódtam. Ez az a CT, ami nincs, meg amire a rákos nagymamám négy hónapot várt volna, ha nem fizetik le az orvost, így csak egy hetet várt? 

- Vesznek tőled vért, és aztán megcsinálják a CT-t. 

- Ma? 

- Igen, csak arra kicsit többet kell várni.

Alig értettem, mit beszél, de legyen. Kimentünk, és visszaültünk a váróterembe. Tíz perc múlva szólítottak. Egy fiatal férfi vette le a vért.

- Minden rendben, nem lesz rosszul? – kérdezte Nobutól rám mutogatva. Ez a kedvesség meghatott, szerettem volna elmondani neki, hogy semmi baj, imádom nézni, ahogy folyik a vérem, de inkább csöndben maradtam.

Ezután a CT szoba előtt várakoztunk. Leültem egy sámlira, Nobu azt mondta, ez eltarthat egy ideig. Ezt már háromszor mondta ma. Egy perce sem ültem, mikor odalépett hozzám egy nővér.

- Fájni fog a feneke ezen a kemény széken. Ott van egy kényelmesebb. – azzal átültetett a sámliról egy támlás székre. 

Kezdett zúgni az agyam, ennyi sokkélmény egyszerre régen ért itt Japánban. De nem hagytak gondolkodni, szabad lett a CT. Úgy nagyjából 30 perccel azután, hogy kijöttem az orvostól.

A technikus mosolygott. 

- Még nem volt CT-n ugye? Jaj, most akkor nagyon nehéz lehet. - foglalta össze az értetlenségem.

Nem, CT-t még nem láttam. De egyszer beutaltak ultrahangra, mert fájt a mellem, csak négy hónap alatt elfelejtettem az időpontot.

A CT után Nobu anyukája egy palack forró tejes teával várt. Vettek italokat, mert az eredményre várni kell. Kinyitottam a palackot, lecsavartam a kupakot, és beleittam a teámba, de nagyot nyelni már nem tudtam, mert ismételten behívtak. Na ez már mindennek a teteje. Ez hajsza.

Se a CT, se a vérvétel nem mutatott ki semmit. A stressztől fáj a gyomrom. Pont erre számítottam, úgyhogy nem kifejezetten érdekelt az eredmény, de lenyűgözve szédültem ki a kórházból. 

Japánban az egészségügy egy fizetős szolgáltatás. Mivel Nobu dolgozik nekem is nemzeti biztosításom van, ami a költségek 70 százalékát fedezi. A maradék 30 százalékot vagy a magán egészség biztosítás vagy én állom. Ez a délelőtti kirándulás CT-vel, laborral és két konzultációval együtt 7ezer yen-be került. Ez átszámolva 16ezer forint, de arányosan magyar bérekre kalkulálva nagyjából 7000 forintnak felel meg.

Az orvos háromféle gyógyszer írt fel, hogy a CT által nem látott, feltételezhető dolgokat addig is kezelje. A gyógyszert itt nem dobozonként adják, hanem darabra kiszámolva. Én két heti adagot kaptam. Tehát csak annyit kell kifizetni, amennyire szükséged van, cserébe nem teheted félre a maradékot. Minden levelet külön papírzacskóba tesznek, amire részletes útmutatást nyomtatnak. A gyógyszereken kevesebb a támogatás, mint otthon, de ahogy néztem, még így is nagyjából ugyanannyiba kerülnek. Kivéve a torokfertőtlenítőket, azokat tizedannyiért árulják az éjjel-nappaliban. 


Japán öregszik, fogyatkozik, de az egészségügy, az nem ereszt. Lenyűgöző készséggel mumifikál.


Utóirat:

Hallottam már arról, hogy valaki Japánban is órákat várt a kórházban, vagy hogy megtagadták a fogamzásgátlót és a vérvételre napokat kellett várni. Állítólag az én esetem nem feltétlenül természetes.